2011. április 18., hétfő

Száz év magány három megállóig

Miközben a 3-as metróval közlekedtem a Deák Ferenc tértől a Ferenc körútig, Marquez Száz év magányába merültem. Éppen ott tartottam, hogy a csábos, levendula illatú olasz, azaz Pietro Crespi megölte magát, mert Amaranta Buendía hosszú (bocs a kifejezésért) szarakodás után végleg elutasította szerelmét.

Elég szórakoztató utazás közben ilyesmit olvasni, de hallgatni mégjobb. Ha rendesen odafigyelünk, a legdrámaibb családi momentumoknak lehetünk tanúi. Danielle Steel és Nora Roberts hihetetlen ihletforrásba botlana, ha egyszer felülnének a 4-es, 6-osra, vagy a HÉV-re. Kivel csalta meg Pityu a barátnőjét a hatalmas szombati buliban, mennyit perelt el Jánostól a felesége, miért lett Csilla leszbikus, "a faterom dobbantott Londonba az új nőjével", Mari néni hogyan fogja kifizetni a 26000 Ft-os fűtésszámlát, ki fogja nézni a Nagy Duettet és a Csillag születiket, és a többi, és a többi.

Szóval ha elfelejtünk könyvet/ zenét/ rejtvényt vinni az utazáshoz, csak füleljünk.

2011. április 16., szombat

Boldog születésnapot!


Tisztában vagyok vele, hogy ez most semmihez nem kapcsolódik, ami itt szokott lenni, de hozzám nagyon is kapcsolódik. Ma van a Csodálatos, a Szeretni való, a Hihetetlen CHARLIE CHAPLIN 122. születésnapja.

Nagyon szeretem.



Ne nézzé!

Amit most leírok, az tutira előfordult már mindenkivel, ezért nem egy nagy szám. Csak furcsa. És az a furcsa, hogy mindenkivel megtörténik nap mint nap. Hogy mások néznek.

Ha egy idegen ránk néz az utcán vagy a buszon, ilyenek jutnak eszünkbe:

-hülyén nézek ki.
-taknyos az orrom.
-maszatos vagyok.
-kócos vagyok.
-jézusom, követ?
-lehet, hogy tetszem neki?
-ugye nem tetszem neki...
-véletlenül kihoztam a boltból a bevásárló kocsit?
-kajálok a metrón, na és?
-jó, elfelejtettem elnyomni a cigimet, meg lehet bocsátani...


...meg ilyenek, tudjátok. És
akkor végig nézünk magunkon. Megvakarjuk az orrunkat, megtöröljük a szánkat, helyreborzoljuk a hajunkat, ellenőrizzük, hogy a mobil még a zsebben van-e, és a pénztárca ott van-e még a titkos rekeszben, idegesen hátralesünk, visszamosolygunk vagy megvető pillantással tovább megyünk, megnézzük van-e nálunk valami furcsa, elcsomagoljuk az uzsonnát, és gyorsan eldobjuk a cigarettát. Körülbelül ez történik. Bár van egy sejtésem, hogy ez inkább a nőkre igaz.

Mindenki utálja valamiért, ha nézik. Én is utálom. Tegnap a HÉV-en egy kislány folyton nézett. És nem tudtam eldönteni, hogy miért néz. Nem volt már olyan kicsi, 12-13 lehetett amikor rám nézett, mindig azt hittem, hogy be fog szólni valamit. Aztán leült velem szemben egy idősebb hölgy, aki egy úrral beszélgetett. Vele meg többször összemosolyogtam, fogalmam sin
cs, hogy min.

Egyszer pedig éppen verset írtam a HÉV-en és elbámészkodtam. Tudjátok úgy, hogy már minden elhomályosul, mert nem fókuszálsz semmire, zenét hallgatsz, meg ilyenek. És azt vettem észre, hogy a homály elkezd mozogni, fülsértő káromkodások közepette megkérdezi, hogy mégis mi a lópikulát bámulok rajta.

Ha mindenki utálja, hogyha nézik, akkor miért nézzük mégis egymást folyton? Avagy: miért utáljuk, hogy néznek, ha mi is nézünk másokat?

2011. április 13., szerda

A régi- mániám

Ma nagyon nosztalgikus hangulatban vagyok, de mégsem erre az örökzöldre gondoltam:



Bár majdnem. Azon gondolkoztam, mennyivel hangulatosabb lenne egy régi csilingelős villamos, vagy lovaskocsi, sok macskakő, meg sétabotos kalapos urak és napernyős hölgyek közt járni. Se bliccelés, se kalauz. Mindenki eljut ahova szeretne úgy, ahogy tud.

Régen az utazásnak szerintem hangulata is volt. Most meg préselődve zötykölődünk és mérgelődünk. Technikai fejlődés, de jó.

2011. április 4., hétfő

Két véglet

Mind a két esettel találkoztam már nem egyszer.

-Jónapot kívánok!
-...

Ez az az eset volt, amikor meglobogtattam a bérletemet, de senkit sem érdekelt; sem egy sziára, sem egy köszönömre nem méltattak.

-Jónapot kívánok!
-Jónapot, köszönöm. Kérem mutassa meg a diákigazolványát!
-Tessék.
-Rajta van az érvényességi matrica?
-Igen.
-Az azonosítószámot majd írja rá a bérletre, különben nem érvényes.
-Rendben. Viszontlátásra...

Hm... Nem érzem egységesnek a két eljárást. Vajon mitől ilyen különbözőek?

Múltkor az éjszakai buszon a barátom a szülei fényképét mutatta az ellenőrnek, én pedig semmit. Az úrnak semmi kifogása nem volt ez ellen. A barátom erre azt súgta nekem, hogy ha ő így végezné a munkáját, kirúgnák. Hát, érdekes. És ami még érdekesebb: hányan alapoznak ma Budapesten arra, hogy az ellenőrök hogyan végzik a munkájukat? Mennyi pénzt spórolhatunk/ pocsékolhatunk el így?

És egyáltalán: mi ez az ősi ellentét az utasok és a kalauzok között? Mióta az eszemet tudom, így van. Lehet, hogy régen ez nem így volt, hogy ez az egész a rendszerváltás előtti időkben gyökerezik.

Amit még nem értek: ahhoz képest, hogy egy diákbérlet ára alulról nyalogatja a 4000 Ft-ot, egy felnőtt pedig, ha jól tudom, több mint 10000-be kerül, egy jegy pedig 320 Ft, akkor miért 6000 Ft a helyi bírság, és 12000, ha nem tudom helyben kifizetni. Túlzásnak érzem. Igaz, a HÉV-en már lehet jegyet venni. Micsoda előrelépés. Ja, és a buszon is.

Gyerekkorom kedvence

Istenem, de sokat hallgattam és gitároztam ezt. Ettől a daltól mindig kedvet kapok valami hajnalban hazamenéshez. Fáradtan és kialvatlanul, de mégis éberen merengve.


Csini- csinibaba

Ezt úgy kipróbálnám, te jó ég. Dehát nő vagyok és nem elég tökös. Emlékszünk még a Csinibabára?





2011. március 30., szerda

Csak egy meló?

Az ellenőrökön gondolkoztam valamelyik nap. Volt régen egy könyvem (urambocsá, a címére ráborult a feledés homálya), tudjátok ilyen fejlesztőkönyv. Meg lehetett belőle tanulni számolni. Tele volt képekkel, szavakkal, kis sztorikkal. A főszereplője egy kisfiú volt (Gyurka)- olyan tipikus kisgyerek: azt hitte, "a száz a legtöbb szám", reggel kiflit evett kakaóval, meg ilyenek.

Ha ma megkérdezünk egy gyereket, hogy mi leszel, ha nagy leszel, azt mondja, hogy bankár, énekes, színész, tudós, felnőtt, tanárnéni. Mint régen. De ez a kisfiú azt válaszolta, hogy ő kalauz szeretne lenni, mert tetszik neki a lyukasztó. Kapott is egyet. Lyukakat csinált vele mindenhova. De nem hiszem, hogy valóban az lett. Mármint ha élne. Vagy ha folytatódott volna addig a könyv. Na mindegy. Ma hány gyerek mondaná, hogy kalauz szeretne lenni?

Valamiért az utasok nem szeretik őket. Aki nem bliccel annak persze majdnem mindegy, de tőlük sem hallani sok pozitívumot az ellenőrökkel kapcsolatban. És ez nem véletlen. Nem feltétlenül ők a surmók. Mindenki surmó mindenkivel, ezért ilyen kellemetlen utazni. Az ellenőr a munkáját végzi és az utas is: ellenőriznek és utaznak. Az utazásért pedig fizetni kell. És ez az utasnak nem tetszik. Persze mindenki bliccelt már, mindenki úszott már meg 6-12 000 Ft-os büntetéseket és mindenki vett már bérletet. Ami egyre drágább. Meg a jegy is. És erről igazából nem nagyon tehet senki. Mi meg marakodunk.

Van olyan ellenőr, akinek hivatása a munkája? Vagy ez ilyen "ha ló nincs..."- meló?

Gyurka még a boldog lyukasztgatások reményében szeretett volna kalauz lenni. Ha tudta volna, hogy büntetéseket, csekkeket kell aláíratni az utasokkal, avagy le kell szállítani őket, esetleg egész nap egy mozgó lépcső tetején kell állni, lehet, hogy jobban megfontolta volna a választ. Persze lehet, hogy a boldog szocializmusban, mikor a könyv íródott, még más volt a helyzet.



2011. március 26., szombat

Geronto a gyakorlatban


-Kérjük adják át helyüket idősebb utastársaiknak!
-Le tetszik ülni?
-Beljebb ülne, kérem?


Ezekkel a jól ismert mondatokkal bárki, bármelyik nap találkozhat, ha a tömegközlekedés csodáját veszi igénybe, hogy A-ból B-be jusson. Vannak, akik ezt könnyűszerrel, napi rutinként végzik és vannak, akiknek segítségre van szükségük.

Érdekes megfigyelni, hogy kik nyújtanak segítséget, kibe szorult egy gramm empátia és ki alkalmazza a túlélés törvényeit akár a 134-es buszon is.

  • Akik támogatásra szorulnak: terhes nők, kisgyermekesek, idősek.
  • Akik nem szeretnek segíteni: idősek, fiatalok.
  • Túlélés törvényeivel élők: nénik.
Természetesen vannak kivételek, de elég régóta buszozom ahhoz, hogy következtetéseket vonhassak le.

Ez az eset például három hete történt:
Néni, számára túl nehéz bevásárlószatyrokkal próbál feljutni a buszra. Ez majdhogynem lehetetlennek látszik: kéri a vezetőt (vagyis a vele kb. egykorú urat), hogy segítsen neki felszállni. A vezető türelmetlenül várja, hogy becsukhassa az ajtót, esze ágában sincs segíteni. Az utasok csak bámészkodtak, volt aki inkább oda sem nézett. Végül én segítettem, mivel én is szerettem volna felszállni a csodajárgányra; a néni vonakodva odaadta a szatyrokat, előzékenyen figyelmeztetett, hogy nehéz és vigyázzak. Tényleg nehezek voltak.

Mikor végre feljutottunk, senki sem adta át a helyét a néninek. Mármint magától. Úgy tűnt, erre nincs is szükség, volt egy hely legelöl, egy másik néni mellett. Megkérte, hogy üljön be az ablak mellé, mert a sok cuccal nem fér el belül. Válasz:

-Akkor én hogy férjek el?

Így a néni állva maradt, a másik ülve, egy harmadik (fiatalabb hölgy) pedig fintorogva felajánlotta a helyét.

-Ide leülhet, ha akar.- Már már remélve, hogy azt válaszolja a néni, hogy maradjon csak ülve, kedveském.

Kíváncsi vagyok, mivel találkozom legközelebb.



Minek?

Ahelyett, hogy miért, csak annyit mondok, hogy miért ne.

Az ember mindig igyekszik könnyíteni az életén, ezért addig nyüstöli magát, amíg ki nem talál valamit. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Általában az, amit már sikerültnek nevez sem tökéletes, de hát az ember csak ember, fenntartja a hibázás jogát. Az apróbetűs részben legalábbis.
Aztán jönnek a magyarázatok:

"Mi szóltunk előre..."
"Senki sem ígérte, hogy..."
"Ha tud jobbat, csak szóljon..."
"Tulajdonképpen nem a mi hibánk..."

"A semminél a rossz is jobb."

Ez utóbbit már a nagymamám vallja, rendkívül bölcsen. Ez a legőszintébb magyarázat valamire, ami rossz ugyan, de jobb sincsen. Igaz, ő nem ilyen értelemben használja ezt a kis elmés mondatot, mégis érvényesíthető lenne az élet több területén is, mikor kritikával illetnek minket.

Például ha politikusok vagyunk, vagy a négyes metró, vagy a Margit híd, vagy a folyton felújítás alatt lévő Parlament, vagy ne adj isten, a tömegközlekedés.

Utálnám, ha én lennék a tömegközlekedés. A járataimon mindennapos zsebtolvajlás, esetleg gyilkosság. Az utasaim idegesek, veszekednek, ha nem egymással, akkor a dolgozóimmal, akik szintén nagyon ingerültek. Mindezt összevetve, ha én volnék a tömegközlekedés, kirabolnám az utasokat, aztán eltennék mindenkit láb alól, hogy ne tudjon senki veszekedni.

Hoppá, de nem így csinálták a vadnyugaton is?

De hát istenem, a történelem szereti az önismétlést (mert mi emberek ennyire kreatívak vagyunk, aztán sorsra, meg történelemre fogjuk, na mindegy), szóval ez sem olyan nagy csoda. A bandita megélt belőle, a többieknek meg már mindegy volt. Most annyi a különbség, hogy már nem mindegy a "többieknek", mert életben maradnak, és arra kényszerítik őket, hogy tovább utazzanak a kifosztott postakocsin. Félreértés ne essék, a kifosztásnak szemtanúja természetesen most sincs; találgatunk csupán, hogy ki miatt van ez és ez. Felesleges.