Ahelyett, hogy miért, csak annyit mondok, hogy miért ne.
Az ember mindig igyekszik könnyíteni az életén, ezért addig nyüstöli magát, amíg ki nem talál valamit. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Általában az, amit már sikerültnek nevez sem tökéletes, de hát az ember csak ember, fenntartja a hibázás jogát. Az apróbetűs részben legalábbis.
Aztán jönnek a magyarázatok:
"Mi szóltunk előre..."
"Senki sem ígérte, hogy..."
"Ha tud jobbat, csak szóljon..."
"Tulajdonképpen nem a mi hibánk..."
"A semminél a rossz is jobb."
Ez utóbbit már a nagymamám vallja, rendkívül bölcsen. Ez a legőszintébb magyarázat valamire, ami rossz ugyan, de jobb sincsen. Igaz, ő nem ilyen értelemben használja ezt a kis elmés mondatot, mégis érvényesíthető lenne az élet több területén is, mikor kritikával illetnek minket.
Például ha politikusok vagyunk, vagy a négyes metró, vagy a Margit híd, vagy a folyton felújítás alatt lévő Parlament, vagy ne adj isten, a tömegközlekedés.
Utálnám, ha én lennék a tömegközlekedés. A járataimon mindennapos zsebtolvajlás, esetleg gyilkosság. Az utasaim idegesek, veszekednek, ha nem egymással, akkor a dolgozóimmal, akik szintén nagyon ingerültek. Mindezt összevetve, ha én volnék a tömegközlekedés, kirabolnám az utasokat, aztán eltennék mindenkit láb alól, hogy ne tudjon senki veszekedni.
Hoppá, de nem így csinálták a vadnyugaton is?
De hát istenem, a történelem szereti az önismétlést (mert mi emberek ennyire kreatívak vagyunk, aztán sorsra, meg történelemre fogjuk, na mindegy), szóval ez sem olyan nagy csoda. A bandita megélt belőle, a többieknek meg már mindegy volt. Most annyi a különbség, hogy már nem mindegy a "többieknek", mert életben maradnak, és arra kényszerítik őket, hogy tovább utazzanak a kifosztott postakocsin. Félreértés ne essék, a kifosztásnak szemtanúja természetesen most sincs; találgatunk csupán, hogy ki miatt van ez és ez. Felesleges.
