Ha egy idegen ránk néz az utcán vagy a buszon, ilyenek jutnak eszünkbe:
-hülyén nézek ki.
-taknyos az orrom.
-maszatos vagyok.
-kócos vagyok.
-jézusom, követ?
-lehet, hogy tetszem neki?
-ugye nem tetszem neki...
-véletlenül kihoztam a boltból a bevásárló kocsit?
-kajálok a metrón, na és?
-jó, elfelejtettem elnyomni a cigimet, meg lehet bocsátani...
...meg ilyenek, tudjátok. És
akkor végig nézünk magunkon. Megvakarjuk az orrunkat, megtöröljük a szánkat, helyreborzoljuk a hajunkat, ellenőrizzük, hogy a mobil még a zsebben van-e, és a pénztárca ott van-e még a titkos rekeszben, idegesen hátralesünk, visszamosolygunk vagy megvető pillantással tovább megyünk, megnézzük van-e nálunk valami furcsa, elcsomagoljuk az uzsonnát, és gyorsan eldobjuk a cigarettát. Körülbelül ez történik. Bár van egy sejtésem, hogy ez inkább a nőkre igaz.
Mindenki utálja valamiért, ha nézik. Én is utálom. Tegnap a HÉV-en egy kislány folyton nézett. És nem tudtam eldönteni, hogy miért néz. Nem volt már olyan kicsi, 12-13 lehetett amikor rám nézett, mindig azt hittem, hogy be fog szólni valamit. Aztán leült velem szemben egy idősebb hölgy, aki egy úrral beszélgetett. Vele meg többször összemosolyogtam, fogalmam sin
cs, hogy min.
Egyszer pedig éppen verset írtam a HÉV-en és elbámészkodtam. Tudjátok úgy, hogy már minden elhomályosul, mert nem fókuszálsz semmire, zenét hallgatsz, meg ilyenek. És azt vettem észre, hogy a homály elkezd mozogni, fülsértő káromkodások közepette megkérdezi, hogy mégis mi a lópikulát bámulok rajta.
Ha mindenki utálja, hogyha nézik, akkor miért nézzük mégis egymást folyton? Avagy: miért utáljuk, hogy néznek, ha mi is nézünk másokat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése