-Kérjük adják át helyüket idősebb utastársaiknak!
-Le tetszik ülni?
-Beljebb ülne, kérem?
Ezekkel a jól ismert mondatokkal bárki, bármelyik nap találkozhat, ha a tömegközlekedés csodáját veszi igénybe, hogy A-ból B-be jusson. Vannak, akik ezt könnyűszerrel, napi rutinként végzik és vannak, akiknek segítségre van szükségük.
Érdekes megfigyelni, hogy kik nyújtanak segítséget, kibe szorult egy gramm empátia és ki alkalmazza a túlélés törvényeit akár a 134-es buszon is.
- Akik támogatásra szorulnak: terhes nők, kisgyermekesek, idősek.
- Akik nem szeretnek segíteni: idősek, fiatalok.
- Túlélés törvényeivel élők: nénik.
Természetesen vannak kivételek, de elég régóta buszozom ahhoz, hogy következtetéseket vonhassak le.
Ez az eset például három hete történt:
Néni, számára túl nehéz bevásárlószatyrokkal próbál feljutni a buszra. Ez majdhogynem lehetetlennek látszik: kéri a vezetőt (vagyis a vele kb. egykorú urat), hogy segítsen neki felszállni. A vezető türelmetlenül várja, hogy becsukhassa az ajtót, esze ágában sincs segíteni. Az utasok csak bámészkodtak, volt aki inkább oda sem nézett. Végül én segítettem, mivel én is szerettem volna felszállni a csodajárgányra; a néni vonakodva odaadta a szatyrokat, előzékenyen figyelmeztetett, hogy nehéz és vigyázzak. Tényleg nehezek voltak.
Mikor végre feljutottunk, senki sem adta át a helyét a néninek. Mármint magától. Úgy tűnt, erre nincs is szükség, volt egy hely legelöl, egy másik néni mellett. Megkérte, hogy üljön be az ablak mellé, mert a sok cuccal nem fér el belül. Válasz:
-Akkor én hogy férjek el?
Így a néni állva maradt, a másik ülve, egy harmadik (fiatalabb hölgy) pedig fintorogva felajánlotta a helyét.
-Ide leülhet, ha akar.- Már már remélve, hogy azt válaszolja a néni, hogy maradjon csak ülve, kedveském.
Kíváncsi vagyok, mivel találkozom legközelebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése