Csak egy meló?

Az ellenőrökön gondolkoztam valamelyik nap. Volt régen egy könyvem (urambocsá, a címére ráborult a feledés homálya), tudjátok ilyen fejlesztőkönyv. Meg lehetett belőle tanulni számolni. Tele volt képekkel, szavakkal, kis sztorikkal. A főszereplője egy kisfiú volt (Gyurka)- olyan tipikus kisgyerek: azt hitte, "a száz a legtöbb szám", reggel kiflit evett kakaóval, meg ilyenek.

Ha ma megkérdezünk egy gyereket, hogy mi leszel, ha nagy leszel, azt mondja, hogy bankár, énekes, színész, tudós, felnőtt, tanárnéni. Mint régen. De ez a kisfiú azt válaszolta, hogy ő kalauz szeretne lenni, mert tetszik neki a lyukasztó. Kapott is egyet. Lyukakat csinált vele mindenhova. De nem hiszem, hogy valóban az lett. Mármint ha élne. Vagy ha folytatódott volna addig a könyv. Na mindegy. Ma hány gyerek mondaná, hogy kalauz szeretne lenni?

Valamiért az utasok nem szeretik őket. Aki nem bliccel annak persze majdnem mindegy, de tőlük sem hallani sok pozitívumot az ellenőrökkel kapcsolatban. És ez nem véletlen. Nem feltétlenül ők a surmók. Mindenki surmó mindenkivel, ezért ilyen kellemetlen utazni. Az ellenőr a munkáját végzi és az utas is: ellenőriznek és utaznak. Az utazásért pedig fizetni kell. És ez az utasnak nem tetszik. Persze mindenki bliccelt már, mindenki úszott már meg 6-12 000 Ft-os büntetéseket és mindenki vett már bérletet. Ami egyre drágább. Meg a jegy is. És erről igazából nem nagyon tehet senki. Mi meg marakodunk.

Van olyan ellenőr, akinek hivatása a munkája? Vagy ez ilyen "ha ló nincs..."- meló?

Gyurka még a boldog lyukasztgatások reményében szeretett volna kalauz lenni. Ha tudta volna, hogy büntetéseket, csekkeket kell aláíratni az utasokkal, avagy le kell szállítani őket, esetleg egész nap egy mozgó lépcső tetején kell állni, lehet, hogy jobban megfontolta volna a választ. Persze lehet, hogy a boldog szocializmusban, mikor a könyv íródott, még más volt a helyzet.

Geronto a gyakorlatban

-Kérjük adják át helyüket idősebb utastársaiknak!

-Le tetszik ülni?

-Beljebb ülne, kérem?

Ezekkel a jól ismert mondatokkal bárki, bármelyik nap találkozhat, ha a tömegközlekedés csodáját veszi igénybe, hogy A-ból B-be jusson. Vannak, akik ezt könnyűszerrel, napi rutinként végzik és vannak, akiknek segítségre van szükségük.

Érdekes megfigyelni, hogy kik nyújtanak segítséget, kibe szorult egy gramm empátia és ki alkalmazza a túlélés törvényeit akár a 134-es buszon is.

• Akik támogatásra szorulnak: terhes nők, kisgyermekesek, idősek.
• Akik nem szeretnek segíteni: idősek, fiatalok.
• Túlélés törvényeivel élők: nénik.

Természetesen vannak kivételek, de elég régóta buszozom ahhoz, hogy következtetéseket vonhassak le.

Ez az eset például három hete történt:

Néni, számára túl nehéz bevásárlószatyrokkal próbál feljutni a buszra. Ez majdhogynem lehetetlennek látszik: kéri a vezetőt (vagyis a vele kb. egykorú urat), hogy segítsen neki felszállni. A vezető türelmetlenül várja, hogy becsukhassa az ajtót, esze ágában sincs segíteni. Az utasok csak bámészkodtak, volt aki inkább oda sem nézett. Végül én segítettem, mivel én is szerettem volna felszállni a csodajárgányra; a néni vonakodva odaadta a szatyrokat, előzékenyen figyelmeztetett, hogy nehéz és vigyázzak. Tényleg nehezek voltak.

Mikor végre feljutottunk, senki sem adta át a helyét a néninek. Mármint magától. Úgy tűnt, erre nincs is szükség, volt egy hely legelöl, egy másik néni mellett. Megkérte, hogy üljön be az ablak mellé, mert a sok cuccal nem fér el belül. Válasz:

-Akkor én hogy férjek el?

Így a néni állva maradt, a másik ülve, egy harmadik (fiatalabb hölgy) pedig fintorogva felajánlotta a helyét.

-Ide leülhet, ha akar.- Már már remélve, hogy azt válaszolja a néni, hogy maradjon csak ülve, kedveském.

Kíváncsi vagyok, mivel találkozom legközelebb.

Minek?

Ahelyett, hogy miért, csak annyit mondok, hogy miért ne.

Az ember mindig igyekszik könnyíteni az életén, ezért addig nyüstöli magát, amíg ki nem talál valamit. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Általában az, amit már sikerültnek nevez sem tökéletes, de hát az ember csak ember, fenntartja a hibázás jogát. Az apróbetűs részben legalábbis.

Aztán jönnek a magyarázatok:

"Mi szóltunk előre..."

"Senki sem ígérte, hogy..."

"Ha tud jobbat, csak szóljon..."

"Tulajdonképpen nem a mi hibánk..."

"A semminél a rossz is jobb."

Ez utóbbit már a nagymamám vallja, rendkívül bölcsen. Ez a legőszintébb magyarázat valamire, ami rossz ugyan, de jobb sincsen. Igaz, ő nem ilyen értelemben használja ezt a kis elmés mondatot, mégis érvényesíthető lenne az élet több területén is, mikor kritikával illetnek minket.

Például ha politikusok vagyunk, vagy a négyes metró, vagy a Margit híd, vagy a folyton felújítás alatt lévő Parlament, vagy ne adj isten, a tömegközlekedés.

Utálnám, ha én lennék a tömegközlekedés. A járataimon mindennapos zsebtolvajlás, esetleg gyilkosság. Az utasaim idegesek, veszekednek, ha nem egymással, akkor a dolgozóimmal, akik szintén nagyon ingerültek. Mindezt összevetve, ha én volnék a tömegközlekedés, kirabolnám az utasokat, aztán eltennék mindenkit láb alól, hogy ne tudjon senki veszekedni.

Hoppá, de nem így csinálták a vadnyugaton is?

De hát istenem, a történelem szereti az önismétlést (mert mi emberek ennyire kreatívak vagyunk, aztán sorsra, meg történelemre fogjuk, na mindegy), szóval ez sem olyan nagy csoda. A bandita megélt belőle, a többieknek meg már mindegy volt. Most annyi a különbség, hogy már nem mindegy a "többieknek", mert életben maradnak, és arra kényszerítik őket, hogy tovább utazzanak a kifosztott postakocsin. Félreértés ne essék, a kifosztásnak szemtanúja természetesen most sincs; találgatunk csupán, hogy ki miatt van ez és ez. Felesleges.